Oliver Stonet úgy ismerhetjük, mint kemény rendezőt, akinek mondanivalójában gyakran jelenik meg az erős bírálat például a háború szörnyűségeiről. Máskor meghatározó egyéniségek lelkét vizsgálja, feltárva sötét oldalukat. Nem meglepő, hogy már régóta filmet akart csinálni Nagy Sándorról (Colin Farrell), az ókori uralkodóról, aki leigázta a legyőzhetetlennek tartott perzsa birodalmat, hódításait pedig oly messzire terjesztette ki, mint korábban senki más. Személyisége megszenvedte intrikus anyja (Angelina Jolie) káros hatását, ki apja (Val Kilmer) ellen nevelte és elhitette vele, hogy ő az istenek leszármazottja.

Mint látható, a téma tökéletes a direktornak, annál megdöbbentőbb, hogy mennyire elszúrta azt. Ha az ember nem tudná, nem is feltételezné, hogy ezt a filmet ugyanaz az Oliver Stone rendezte, aki egykoron A szakaszt és a Született gyilkosokat - fényévekre vagyunk attól a vad és szenvedélyes filmestől. A Nagy Sándor, a hódító távolról sem ad teljes képet központi alakjáról, ahhoz túlságosan lefoglalja folytonos dicsőítése. Az amatőr miszticizálást még csak-csak megbocsátanánk, de ahogy Stone átlép vagy elnéz hőse nem éppen makulátlan tettei felett, az már gyalázatos. Csupán a véres csaták emlékeztetnek arra, hogy ez az ember milyen sokak haláláért felelős, ám kritikus hangsúlyt nem kap sem őrületbe hajló önimádata, sem hadjáratainak pusztítása. Stone ahelyett, hogy lerántaná a leplet, csodálatát fejezi ki, rendezéséből ebből adódóan hiányzik az elemi igazságkeresés. Az általa annyira hangoztatott összetettség helyett nevetséges leegyszerűsítések és felszínesség jellemzi művét.

A filmben való csalódást azonban nem csupán a rendezővel szembeni és a téma súlyából adódó elvárások okozzák. A cselekményszövés lassú és következetlen, Stone hatalmasakat ugrik pont a leglényegesebb részeknél, például az apja árnyékában lévő trónörökösről egy rövid narrációval az első hódításain már túl lévő zseniális hadvezérre. Kihagyja a ziccereket, lényeges elemeket szorít háttérbe, hogy elidőzzön a szerelmi kapcsolatain. Nagy Sándor helyett így Sanyit, az álmodozó homoszexuálist ismerjük meg, aki egész életében egy férfit szeretett - de őszintén szólva történelmi tettei mellett ez kit érdekel?

Az év elején még úgy tartották nyílván a Nagy Sándor, a hódítót, mint jelentős Oscar-esélyest. Most már tudjuk, hogy elúszott ez a hajó. A filmben nincs egy jó alakítás sem és ezért elsősorban nem a főszereplőket illeti bírálat, hanem a rossz színészvezetést és forgatókönyvet. A képi világ szintén nem kínál semmi különlegeset, némi stilizálás megjelenik a történet második felében, de hol van ez a nem rég látott Hős lenyűgöző hatásától? Vangelis zenéjével nincs semmi baj, viszont nem képes lényegében hozzátenni a filmhez, nemhogy feljavítani azt. A film közel három órája eltelik valahogy, néha vannak jó pillanatai, de ez a legtöbb, amire képes. Aki egy Trójához hasonlatos epikus kalandfilmet vár, az mindenképp kerülje el, mert halálra fogja unni - akárcsak Oliver Stone rajongói, ha nem akarják látni kedvencük színvonalbeli mélyrepülését. Azok pedig, akik Nagy Sándor élete iránt érdeklődnek, inkább vegyenek egy könyvet róla: jobb, érdekesebb és nem utolsó sorban hűbb képet fognak kapni.